31

Monk színt vall

D’Artagnan, ámbár azt remélte, hogy a dolgok jobb fordulatot vesznek majd, nem értette elég jól az események összefüggését. Athos angolországi utazása, a király kapcsolata Athosszal és saját tervének La Fère gróf terveivel való sajátságos összebonyolódása: ezek voltak azok a dolgok, amelyeken D’Artagnan komolyan eltűnődött. Leghelyesebb, ha hagyja, hogy az események sodorják. Egy ostobaságot már elkövetett, és ámbár sikerült tervét megvalósítania, a jutalomból, amellyel a siker kecsegtetett, nem nyert el semmit sem. Minthogy minden elveszett, már nem kockáztat semmit.

D’Artagnan követte Monkot a táborba. A tábornok visszatérése csodálatos hatást keltett, mert már elveszettnek hitték, Monk azonban szigorú arcával és fagyos magatartásával mintha örömük okát tudakolná túlbuzgó tisztjeitől és ujjongó katonáitól. A hadnagyhoz, aki eléje sietett és elmondta, milyen aggodalmat keltett a távozása, így szólt:

- Miért? Köteles vagyok én mindenről számot adni maguknak?

- De tábornok úr, a juhok remegnek, ha a pásztor nincs ott.

- Remegnek! - felelte Monk nyugodt, öblös hangján. - Ejha, micsoda szó!... A mindenségit! Hát ha a juhaimnak nincs foguk és karmuk, inkább lemondok róla, hogy a pásztoruk legyek! Szóval reszkettek az urak?

- A tábornok úr életéért.

- Törődjék csak a maga dolgával, mert ha nem áldott is meg az Isten olyan ésszel, mint Oliver Cromwellt, azért van magamhoz való eszem, s meg vagyok vele elégedve, bárminő kevés is.

A tiszt nem felelt semmit, és mivel Monk ilyen módon parancsolta meg embereinek a hallgatást, mindannyian meg voltak győződve, hogy a tábornok valami nagy horderejű tettet hajtott végre, vagy próbára tette őket. Pedig akkor igencsak kevéssé ismerték ezt a kitartó, megfontolt ember. Ha Monk olyan hivő lélek, mint szövetségesei, a puritánok, akkor igen ájtatosan mondhatott hálát annak a szentnek, aki D’Artagnan ládájából kiszabadította.

Mialatt ezek történtek, a mi testőrünk magában egyre így fohászkodott:

“Istenem, add, hogy Monk ne legyen olyan hiú, mint én, mert ha engem zár valaki ládába, és tesz rácsot a szájam elé, és visz át a tengeren, mint valami borjút, akkor, szavamra, sosem tudnám elfelejteni, milyen szánalmasan festettem a ládában, és csúnyán megharagudnék arra, aki bezárt; annyira félnék, hogy az a gonosz ember egy gúnyos mosollyal, egy fura mozdu­lattal céloz rá, hogy festettem a ládában, hogy ezer ördög és pokol!... tőrt ütnék a szívébe, fizetségül a rácsért, vagy valódi koporsóba szegeztetném, a hamis koporsó emlékére, amely­ben két álló napig senyvedtem.”

D’Artagnan ezt őszintén gondolta, mert nagyon érzékeny lélek volt a mi gascogne-ink. Szerencsére Monk másképp gondolkodott. Egy szóval sem említette aggódó legyőzője előtt a történteket, inkább nagyon is közel engedte tevékenységéhez, magával vitte a szemlékre, úgyhogy csakhamar elérte, amit kétségkívül hőn áhított: D’Artagnan ismét a régi tisztelettel gondolt rá. D’Artagnan úgy viselkedett, mintha a hízelgők céhmestere volna: csodálta Monk egész taktikáját és táborának elrendezését, szellemesen tréfálkozott Lambert tábornok sáncain; Lambertnak - mondta D’Artagnan - kár volt húszezer ember számára tábort építtetnie, megtette volna egy hektárnyi terület is a káplár és az ötven testőr számára, akik hívek maradtak hozzá.

Megérkezése után Monk nyomban elfogadta Lambert előző napon tett ajánlatát a személyes megbeszélésre, amit Monk tisztjei azzal az ürüggyel, hogy a tábornok beteg, visszautasítottak. A megbeszélés nem tartott hosszú ideig, és nem is volt érdekes. Lambert színvallást követelt vetélytársától. Monk kijelentette, hogy neki az a véleménye, ami a többségnek. Lambert azt kérdezte, nem volna-e üdvösebb a viszálynak szövetkezéssel véget vetni, ahelyett, hogy ütközettel fejeznék be. Monk egy hét gondolkodási időt kért. Lambert nem tagadhatta meg tőle, pedig valamikor azt mondta, hogy el fogja nyelni Monk hadseregét. Minthogy a talál­kozón, aminek eredményét Lambert hívei türelmetlenül várták, semmi sem dőlt el, sem meg­egyezés, sem ütközet, a lázadó hadsereg, mint ezt D’Artagnan előre látta, inkább volt hajlandó a rossz ügy helyett a jót, és Lambert tábornok hivalkodó, üres tervei helyett a parlamentet választani, még ha csonka is.

Azonkívül eszükbe jutottak a jó londoni lakomák, ahol folyt a sör, a bor, s mindent a londoni polgár fizetett barátainak, a katonáknak; iszonyodtak a fekete háborús kenyértől, a Tweed zavaros vizétől, amely ivóvíznek nagyon sós volt, levesnek pedig nagyon üres, és az emberek ezt mondogatták egymásnak: - Nem volna-e jobb dolgunk a túlsó oldalon? Nem Monk számára sül-e a pecsenye Londonban?

Ettől kezdve Lambert hadseregében csak szökésről lehetett hallani. A katonákat magával ragadta az elvek ereje; akár a fegyelem, ez is nélkülözhetetlen összekötő kapocs minden testületben, amely valamely céllal alakult. Monk támogatta a parlamentet, Lambert támadta. Monknak semmivel se volt több kedve a parlamentet támogatni, mint Lambertnak, de már a zászlajára írta, úgyhogy az ellenpárt a “fölkelés” jelszavát volt kénytelen ráírni, ami puritán fülnek rosszul hangzik. Úgy jöttek tehát Lamberttól Monkhoz, mint a bűnösök, akik Báltól megtérnek Istenhez.

Monk így számított: napi ezer szökevényt véve alapul, Lambert húsz nap alatt elveszti hadseregét; csakhogy, ha valami összeomlik, súly és sebesség egymással kölcsönhatásban úgy növekszik, hogy az első napon száz, a másodikon ötszáz, a harmadikon ezer ember szökött meg. Ezerről pedig gyorsan kétezerre emelkedett a szökések száma, azután négyezerre, és egy hét múlva Lambert, érezve, hogy lehetetlen volna megütköznie, ha rákerülne a sor, bölcs elhatározással egy éjszaka elhagyta táborát, visszatért Londonba, és igyekezett Monkot megelőzni, a katonai párt roncsaiból újjászervezve a hatalmat.

Monk szabadon és teljes biztonságban mint győző menetelt hadseregével London felé, hadseregét útközben az összes ingadozó pártokkal gyarapítva. Barnetnál, vagyis négy mérföldnyire a fővárostól ütötte fel táborát; a parlament védőjét látta benne, és nagy becsben tartotta, a nép pedig várta, mert a magatartását akarta látni, hogy véleményt formálhasson róla. D’Artagnan nem volt képes Monk taktikáját megítélni; figyelte és csodálta. Monk nem vonulhatott be egyenesen Londonba, mert a polgárháborúval találta volna magát szemben. Egy ideig húzta az időt.

Egyszer csak, amikor senki sem számított rá, Monk elkergette a katonai pártot Londonból, s a parlament rendeletére a Cityben, a polgárok között ütötte fel szállását; azután, abban a pilla­natban, midőn a polgárok felszólaltak Monk ellen, abban a pillanatban, midőn saját katonái is panaszkodtak rá, Monk, aki a szavazatok többsége tekintetében biztos volt, kijelentette a Csonka Parlamentnek, hogy fel kell oszlania, és át kell adnia helyét egy olyan kormánynak, amelyet komolyan lehet venni. Midőn ezt a nyilatkozatot kiadta, Monkot ötvenezer kard támogatta, s még ugyanazon az estén örvendező hurrázással ötszázezren csatlakoztak hozzájuk a jó londoniak közül.

Végül, midőn a nép az örömmámor és a nyílt utcákon elköltött dőzsölő lakomák után körülnézett, hogy kit választhatna urává, megtudták, hogy Hágából hajó indult el, amely II. Károlyt és vagyonát hozza.

- Uraim - mondta tisztjeinek Monk -, indulok a törvényes király elé. Aki szeret, az követ!

D’Artagnan örömtől sugárzó arccal hallgatta e szavakat, amiket óriási üdvrivalgás fogadott.

- Teringette! - mondotta Monknak -, ez aztán a merész vágás!

- Ugye, elkísér? - kérdezte Monk.

- Természetesen, tábornok úr! De kérem, mondja már meg, mit írt abban a levélben, amit Athosszal, vagyis La Fère gróffal... emlékszik, ugye... a megérkezésünk napján...?

- Maga előtt nincs titkom - felelte Monk -; ezt írtam: - “Sire, hat hét múlva Doverben várom felségedet.”

- Hej! - kiáltotta D’Artagnan -, már nem is azt mondom: merész vágás, hanem azt, hogy ezt jól csinálta. Micsoda ügyes csíny!

- Pedig maga aztán ért hozzá! - felelte Monk.

Ez volt az egyetlen célzás a tábornok németalföldi utazására.